AZ ÉN TÖRTÉNETEM

Felismerés. Elfogadás. Előbújás. Szárnybontogatás. Önmagam megtalálása. Dolgok, amelyek szerves részét képezik a múltnak, a múltamnak. Események amelyek formáltak, alakítottak és azzá faragtak aki ma vagyok. Az elkövetkező sorokban az én történetem ismerheted meg első kézből, a lehető leghitelesebben. Ha kíváncsi vagy az idáig bejárt utamra, kérlek tarts velem...

Sajnos az emlékezetem nem az erősségem, nagyon sok mindent elfelejtettem a korábbi éveimből. A legtöbben emlékeznek az óvodás, kisiskolás időkre én viszont egyáltalán nem túlzom ha azt írom, hogy szinte semmi nem maradt meg a múltam olyan korai szakaszából. Egy fővárosi hetesóvodába jártam sok-sok más gyerekkel együtt. Egy hatalmas, több emeletes épület. Egy gyönyörű, nagy udvar. Ebédlő. Játszós szoba, háló szobák, fürdők. Lépcsők. Emlékfoszlányok ugranak be csupán ezekről a dolgokról, helyiségekről. Emlékszem néhány csoporttársamra is. És talán két óvónőre. Azt hiszem, hogy ennyi. Kifújt. Minden más a feledés martaléka lett számomra és ha nem lenne egy ikertesvérem (aki történetesen minden apróságra emlékszik) mára talán már az a pár dolog is odalenne amit még raktározok. Ahhoz azonban nem kell testvéri segítség, hogy emlékezzem egy kisfiúra. Egy kisfiúra aki még a szokásostól is jobban félt az óvodától, aki még a szokásostól is csendesebb, visszahúzódobb, félénkebb volt. Egy kisfiúra, aki én voltam akkoriban. Nem túlzom és nem is ferdítek ha azt írom, hogy már akkor tudtam, hogy nem vagyok olyan mint a legtöbb kisgyerek. Persze, honnan a fenéből tudja egy óvodás, hogy ő más? Honnan tudja, hogy különbözik? Tudatosan sehonnan. Azonban már akkor észrevettem olyan apróságokat, mint például, hogy kocsikázás helyett barbibabáztam, hogy bunkeres helyett sminkeset játszottam, hogy a különböző szerepjátékokban mindig hercegnő, tündérke akartam lenni. Megfogalmazni természetesen nem tudtam és talán felfogni sem egészen, de az érzés bennem lappangott. Nem feltétlenül negatív formában, de annyit érzékeltem belőle már akkor is, hogy más. Nem a megszokott, nem a "normális". Ennél többet ha kínoznának sem tudnék felidézni abból a korszakból, de azt hiszem magamat ismerve már ez is viszonylag nagy teljesítmény.

Az általános iskolai évek első fele szintén elég komoly homály számomra. Könnyen beilleszkedtem a többiek közé, nem tűntem ki, nem hittek másnak és talán én sem hittem egyfolytában magam annak. Az első konkrét emlékképem ötödik osztályos koromból van. 11 voltam. Még csak kamasznak sem mondható. Akkoriban újra és újra felerősödött bennem egy bizonyos érzés. Valami amit már éreztem korábban. Méghozzá az óvodában. Persze ezúttal más volt. Jó pár év eltelt azóta és én is többet tudtam a világról(talán többet is mint kellett volna). A felnőttek mindig érettebbnek tartottak a kortársaimtól, látták, hogy minden érdekel, hogy mindent magamba szívok a külvilágból, hogy olyan dolgokat szerettem volna tudni amiről úgy gondolták, még nem nekem való. Ekkoriban a felerősödött érzelmek, érzések mellett már definiálni is tudtam magamnak, hogy mi is zajlik bennem. 11 évesen én már pontosan tudtam, hogy mit jelent homoszexuálisan lenni és azt is tudtam, hogy én bizony az vagyok. Ha akkor én ezt elmondtam volna valakinek, biztosan kinevetett volna, nem vett volna komolyan. Hiszen honnan tudja egy ilyen korú gyerek, hogy homoszexuális? Magam sem tudom pontosan. De én tudtam. Éreztem. Biztosan sejted milyen lehet ez. Amikor valamit rendíthetetlenül érzel, biztos vagy benne még annak ellenére is, hogy senkitől, semmilyen alátámasztást nem kapsz visszajelzésül. Én akkor ezt éreztem. Pontosan ennyire biztosan. Szerencsésnek tartom magam mert a felismeréssel és önmagam elfogadásával egy percig sem volt problémám. Számtalan esetről tudok, ahol a fiatal nem tudta feldolgozni a felismerést aminek bizony nagyon komoly szövődményei lettek később. Nekem ebben hála az égnek nem volt részem. Nem gondoltam, hogy kevesebb lennék ettől, nem éreztem magam rosszabbnak mástól, nem hittem, hogy bármitől is tartanom kellene emiatt. Abban azonban biztos voltam, hogy erről a külvilág nem úgy vélekedik mint én. Láttam az emberek reakcióját az LBGTQ társaik felé, láttam, hogy hogyan viszonyul a társadalom valakihez aki "más". Aki nem olyan mint ők. Aki kilóg a sorból. Aki nem szürke kisegér. És ettől bizony megijedtem. Magamat elfogadtam, magamtól nem tarottam. Az emberektől viszont annál inkább. Eldöntöttem: Senkinek nem mondom el a titkom. Az évek viszont rohamosan teltek és én is kamaszodni kezdtem. Hormonok. Pubertás. 180 fokos fordulat testben és lélekben egyaránt. Bizonyára nem kell részleteznem. Ez az időszak nekem sem volt könyebb mint másnak. A többiek csajoztak/pasiztak, egyre éretebbek lettek és többet tudtak arról, mi zajlik körülöttük. Észrevették, hogy én viszont nem csajozom. Észrevették, hogy folyton a lányokkal lógom, észrevették, hogy sokkal inkább voltak feminim mintsem maszkulin tulajdonságaim. Ismét szerencsém volt. Nem csúfoltak! Szinte sosem! A fiúk részéről mindig éreztem egy kis megkülönböztetést az irányomban ami sokszor nagyon rosszul tudott esni, de a két kezem összetettem, hogy nem csúfoltak és hogy szinte soha nem ért atrocitás engem. Az általános iskolai évek így zajlottak. Senki sem tudott a titkomról, senki nem cseszegetett, senki nem bántott. Sokkal inkább érdekelte őket a túlsúlyom, ami visszagondolva igen vicces számomra. Persze a másságomról nem tudtak, de biztos vagyok benne(és mint utólag ki is derült)sokan sejtették. Mindent összevetve, békés, nyugalmas évek voltak és ezért nagyon hálás is vagyok.

2014 szeptemberétől újabb fordulat vette kezdetét, melyet középiskola néven csúfolunk a köztudatban. Nem túlzom: Rettegtem. Az első évet megelőző nyár végig gyomorgörccsel telt számomra. Nagyon féltem. Az általános iskolai viszonylag zavartalan évek után pár hónapon belül teljesen új helyre kellett mennem. Új emberek, új helyszín, új érzések, új minden. Vajon hogyan fogadnak majd? Vajon rájönnek majd, hogy meleg vagyok? Mi lesz ha igen? Hogyan fogom ezt kezelni? Ők hogyan fognak engem kezelni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtam bennem és a nyaram egészét az e körül forgó aggodalom telítette el. Borzalom volt. Hétről hétre egyre közelebb kerültem az ismeretlenhez és fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok majd. Ennek köszönhetően pár hét leforgása alatt teljesen megváltoztam. A félelem és szorongás bezártságot eredményezett. Visszahúzódó, csendes, bújkáló kamasz lettem. Ilyen tulajdonságokkal léptem át a középiskola bejáratát szeptember elsején és az első hónapok ugyan ilyen formában zajlottak. Az embereket ismét más érdekelte, nem az, hogy meleg vagyok. Persze senkinek nem mondtam el, de biztos voltam benne, hogy sejtik. Minden pillantásban a megvetést láttam, pedig egyikben sem volt ott. Féltem a tekintetektől, a szemkontaktusoktó, a két mondatnál tovább tartó beszélgetésektől. Őket sokkal inkább érdekelte ez. A bezártságom. Idővel persze sikerült felengednem és én is beilleszkedtem, de ez nagyon nehéz időszak volt számomra. És ezután sem "dőlhettem hátra". Minden áldott nap, minden áldott órában attól rettegtem, hogy valaki leleplez. Amikor szóba jött a csajozós téma a fiúknál én legszívesebben elsüllyedtem volna. Kerültem is őket. Minden fiút igyekeztem kerülni. Egyrészt mert sosem volt meg a közös hangom velük, másrészt pedig rettentő zavarban voltam, ha beszélnem kellett velük. Féltem is tőlük. A lányokhoz menekültem és szerencsémre könyebben befogadtak maguk közé mint gondoltam volna. Az első évem így telt. Ez volt az én első tanévem a szakközépben. A tizedik osztály első fele szintén zenész volt, hasonlóképp zajlott az első évhez, egyetlen apró különbséggel. Új érzés bukkant fel bennem. A zárkózottság, bújkálás, félelem és szorongás mellett valami teljesen mást kezdtem érezni. Szerettem volna változni. Megnyílni. Igazán beilleszkedni. Szerettem volna én is olyan lazának, közvetlennek lenni mint mások. Irigyeltem mindenkit akinek ez sikerült. Én is akartam. Nagyon akartam. Elegem volt a háttérből, én is szerettem volna szerves részét képezni az osztályközösségnek és én is szerettem volna igaz barátokat, haverokat. Bárkit. Elegem volt a bezártságból és elegem lett a tudatból, hogy talán ez már örökké így megy majd. "Hát nem fog így menni. Nekem ez nem élet. Nekem ez nem teljes élet. Börtön. A saját börtönömben ülök és saját magamra zárom az ajtókat." Ilyen gondolatok kezdtel el cikázni bennem. Persze emellett még mindig nagyon féltem, azonban idővel elhatalmasodott bennem a változás gondolata és többé már nem érdekelt, hogy ki mit szól majd és ki marad velem és ki fog elhagyni és hogy ki az aki elfogad és ki az aki megvet. Nem érdekelt többé. Belefáradtam. Ha egyetlen ember sem lesz aki mellettem áll majd? Akkor maradok egyedül. De legalább szabad leszek. Végre szabad lehetek és ha egyedül is maradok akkor is sokkal boldogabb leszek mint most. És sikerült. hosszú ideig tartó önmarcangolás után végre láttam reményt, esélyt. És igen. Még mindig nagyon féltem. De már nem akartam tovább küzdeni sem magammal sem pedig másokkal. Tudtam, hogy mi lesz a megoldás. Biztos voltam benne, hogy egyetlen dolog jelenti a felszabadulást számomra: A Coming out!

Ha egy meleg srác/lány az enyémhez hasonló utat jár be, idővel válaszút elé kerül. Két lehetősége adódik. Vagy felszabadul vagy belepusztul. Ha ismered azt az érzést, hogy már belefáradtál mindenbe, hogy már eleged van a magaddal és a külvilággal folytatott monoton harcból, hogy úgy érzed teljesen kimerültél lelkileg és egy percig sem bírod tovább bezárva, akkor tudod miről beszélek. Mindannyian különbözünk, egy közös célja azonban mindannyiunknak van: Boldognak lenni! Mindenkinek mást jelent a boldogság és más és más módszerrel is érjük el azt. Nekem a Coming out jelentette az első lépést ezen a bizonyos úton. Miután előbújtam a hozzám legközelebb álló emberek előtt, úgy éreztem teljesen más valaki lettem. Úgy éreztem végre ismernek engem és végre igazán tudják, hogy ki is vagyok. Végre eltűnt az álarc, eltűnt a félelem, eltűnt a szorongás és a bezártság. A fekete felhők szép lassan tovább álltak a fejem felől és a tisztán ragyogó kék ég váltotta fel őket. Csodálatos érzés volt. Megújultam. Újjászülettem! Akkora kövek potyogtak le a szívemről, hogy visszagondolva nem is tudom felfogni, hogy hogyan voltam képes olyan sokáig hurcolni azokat. De már nem is kell ezen gondolkodnom többet. Új ember lettem. Új ember, új barátokkal. Új barátokkal, mert természetesen volt olyan aki az előbújás után elfordult tőlem. Egy pillanatig sem nehezteltem és most sem neheztelek ezekre az emberekre. Tudtam, hogy így lesz és egyáltalán nem bántam meg mert végre olyan emberek felé nyithattam akik elfogadtak, szerettek és akik előtt álarcok és maszkok nélkül lehettem bátran önmagam...

Most pedig itt vagyok, lassan 18 éves fejjel és elmondhatom magamról, hogy boldog életet élek. Boldog életet élek, mert harmóniában vagyok önmagammal és harmóniában vagyok a külvilággal. Egy hosszú, rögös, nehéz utat bejárva értem el oda, ahol most állok. A nagybetűs ÉLET  még csak most indul  igazán számomra, de azt már biztosan tudom, hogy a boldogság nem a cél, hanem maga az út........

Misinszki Tamás